Egy felnőttnek mondott újságíró írja cikkében: "Van egy tizenhét éves lányismerősöm, aki – bármily hihetetlen – normális. (...) Az illető mellesleg a Középkori spanyol nevezetű blogot szerkeszti, érdemes belenézni."
A cikk a mai világ fonákságáról illetve zülléséről (züllöttségéről) szól, amolyan így múlik el a világ dicsősége szózat pozitív végkicsengéssel. A bevezetés a következőképpen folytatódik:
Nos, mi a - rossz - gyermekség? Az, ha nem vállalunk felelősséget a tetteinkért, ha mások figyelmét keressük, ha tesszük magunkat, ha túlkomplikáljuk az életünk dolgait. A valóság egyszerű, Istenen át való szemlélése helyett elméleteket gyártunk.
Sok nőnél és leánynál érzem ezt, hogy drámát csinál az életéből. Én is tettem ezt sokáig. Remélem, többet nem enged Isten e hibába esni."
Viccesnek látom ezt a bejegyzését. Átsugárzik rajta, hogy fiatalember írta, mégis odafagy a mosoly az arcra. merthogy bizony sokan tartanak még mindig itt. Hajlamos az ember megragadni abban az állapotban, hogy OTT ÁLL a következő lépcsőfok előtt, és NEM LÉP RÁ. Szépen tud beszélni róla, de a cselekedetek nem követik a szavakat. Ott áll a következő fok előtt, a létra a kezében, de csak sopánkodik: Uram, Uram. Ott áll a "kertész" közvetlenül mellette, ő viszont szétszórja a figyelmét, és csak szorongatja a korlátot.
Egyébként a blogján leírt állapot lehet csupán átmeneti jelenség, amin legalább egyszer mindenki átesik, csupán egy életkori sajátosság. Én legalábbis női mivoltomból kifolyólag ismerem ezt a színésznői allűrösséget, adja Isten, hogy levetkezzük időben! Amint írtam, adott a lehetősége, és nagy a kísértés, hogy sokan megragadjanak benne. Én sunyiságnak hívtam ezt egy időben. Aztán egy gyóntató megmagyarázta nekem, hogy nem feltétlenül rossz ez. A szívben dől el minden. A szívet csak Isten ismeri, és Ő látja, hogy mire irányul ez a "sunyiság". Nem bűn ellesni viselkedésmintákat, tanulni szerepeket, hogy tudjuk, milyenek akarunk, és milyenek nem szeretnénk lenni.
"Mintha egy nő attól lenne nő, ha mérhetetlenül bonyolult személyiség és valami bonyolult életút rabja, kiszolgáltatott és szenvedő áldozata."
Mivel az állítás nem tőlem származik, nem szükséges az illő mentegetőzés-köröket lefutnom, inkább idézem egy észrevételét: „Amin mi tizenhárom évesen még felháborodtunk, azon a maiak már röhögnek”. S erre mit szóljak én – jegyzem meg -, a negyvenegy évemmel. Aki szemmel követte azt a folyamatos lefelé csúszást, amit az elmúlt húsz év szabadelvűsége, oktatási reformjai, kereskedelmi tévéi, melegfelvonulásai, női magazinjai romboltak az egymást váltó generációk tartásán, úgyhogy most már elértük azt a szintet, hogy egy tizenéves lányt a száz év előtti erkölcsi normák szerint - a falu lelkes helyeslése közben - a saját apja verte volna agyon vasvillával züllött élete miatt.
De lássuk a blogot:
"Sok korombeli azt hiszi, attól lesz felnőtt, ha tiltott dolgokhoz nyúl. Vagy ha drámai lesz a (szerelmi) élete. Vagy bonyolult, titokzatos és megfejthetetlen személyiséggé neveli magát. Pedig mindez csak beborítja a valódi ént, a gyermekséget. Nem pedig megformálja azt.Nos, mi a - rossz - gyermekség? Az, ha nem vállalunk felelősséget a tetteinkért, ha mások figyelmét keressük, ha tesszük magunkat, ha túlkomplikáljuk az életünk dolgait. A valóság egyszerű, Istenen át való szemlélése helyett elméleteket gyártunk.
Sok nőnél és leánynál érzem ezt, hogy drámát csinál az életéből. Én is tettem ezt sokáig. Remélem, többet nem enged Isten e hibába esni."
Viccesnek látom ezt a bejegyzését. Átsugárzik rajta, hogy fiatalember írta, mégis odafagy a mosoly az arcra. merthogy bizony sokan tartanak még mindig itt. Hajlamos az ember megragadni abban az állapotban, hogy OTT ÁLL a következő lépcsőfok előtt, és NEM LÉP RÁ. Szépen tud beszélni róla, de a cselekedetek nem követik a szavakat. Ott áll a következő fok előtt, a létra a kezében, de csak sopánkodik: Uram, Uram. Ott áll a "kertész" közvetlenül mellette, ő viszont szétszórja a figyelmét, és csak szorongatja a korlátot.
Egyébként a blogján leírt állapot lehet csupán átmeneti jelenség, amin legalább egyszer mindenki átesik, csupán egy életkori sajátosság. Én legalábbis női mivoltomból kifolyólag ismerem ezt a színésznői allűrösséget, adja Isten, hogy levetkezzük időben! Amint írtam, adott a lehetősége, és nagy a kísértés, hogy sokan megragadjanak benne. Én sunyiságnak hívtam ezt egy időben. Aztán egy gyóntató megmagyarázta nekem, hogy nem feltétlenül rossz ez. A szívben dől el minden. A szívet csak Isten ismeri, és Ő látja, hogy mire irányul ez a "sunyiság". Nem bűn ellesni viselkedésmintákat, tanulni szerepeket, hogy tudjuk, milyenek akarunk, és milyenek nem szeretnénk lenni.
"Mintha egy nő attól lenne nő, ha mérhetetlenül bonyolult személyiség és valami bonyolult életút rabja, kiszolgáltatott és szenvedő áldozata."
Az idő igazol mindenkit. Megtérni sohasem késő, de ne késlekedjünk!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése