Sajnos nem mindenkinek adatik meg, hogy világiként házasságban éljen. Nagyon sokan vannak, akik bizony szeretnének társat, és életük végéig tisztaságban várják ezt az ajándékot. Nem akartak szerzetbe lépni (vagy nem lehetett nekik). Ide sorolom az özvegyeket is (noha Szent Pál azt tanácsolja, boldogabbak lesznek, ha nem házasodnak újra). Ez a lehetőség
A VÁRAKOZÁS ÚTJA.
Sok szenvedés, sok könny járhat vele, de próbálni kell gyümölcsözővé tenni ezeket az éveket, és bízni rendületlenül az Úrban. Reménykedni türelemmel, és sokat imádkozni. Felajánlani a szenvedést, és nem kérdezni. Egy ilyen ember nagy áldás lehet felebarátai számára. Ha az Úrban van, és Isten az első a számára, akkor példamutatásban elől jár. Jóleső hozzá fordulni és segítségét kérni, vagy azzal érdemeket szerezni, hogy mi segítünk neki. Akár imával, akár jó szóval.
Isten segítsen mindnyájunkat érdemszerző életre. Ámen.
9 megjegyzés:
Nagyon tetszik ez a sorozatod. Nekem a minap az jutott az eszembe: a pap azt mondja, I"te, Missa est". Vagyis küldetésetek van! Mindenkinek! Legyen az bárki, mindenki fontos, mindenkinek feladata van. Aztán a másik: tegnap reggel volt osztálymise. Az atya azt prédikálta, hogy minden ember egy válasz valami problémára: megoldás, ajándék. Isten nem tud(nem akar) megölelni, az ember ölel meg. Isten vállán nem sírhatjuk ki magunkat, itt hát egy emberi váll... Annyira jó hallani, hogy igenis van feladatom, legyek akár családanya, szerzetes vagy egyedülálló. És az is gyönyörű, hogy én egy megoldás vagyok egy problémára, ajándék a környezetem számára.
Ez az igazi emberi méltóság.
Érdekes, hogy az Egyház milyen szépen megfogalmazza ezeket a hivatás dolgokat...beskatulyázza az embereket valahová...ugyanakkor, meg a hivatáskeresőknek még sem tud segítséget adni...hanem csak találd ki magad, hogy te mi vagy.
Az egy másik kérdés, hogy Isten mit tölt ki aztán ebből és milyen tartalommal...vagyis mi a gyakorlat.
Bocsánat, ezt a várakozásos dolgot én találtam ki. Nem tudok róla, hogy az Egyház szakkifejezéssel illetné az egyedülállók ezen csoportját. Meg akartam különböztetni őket a szingliktől, mert a szinglikkel ellentétben ők tisztán élnek és akarnának családot, de valami miatt (még) nem kaptak. Mélyen együttérzek ezzel az állapottal, én is megéltem annak idején.
Semmi gond. Nekem nem a beskatulyázással van gondom, hanem inkább a segítség hiányával. Valahol azt érzem, hogy szépen meg van fogalmazva elvárás, hogy ebben meg abban szentelődj meg, így meg úgy, de segítség igazán nincsen, hogy tényleg el tudj kezdeni járni akkor egy ilyen úton. Olyan, mint amikor valaki eléd tesz a szép festményt, amin minden gyönyörű szépnek van festve és azt mondja, hogy jó akkor ez a cél, de közben sem a táj, amit a festmény tartalmaz, sem az emberek akik rajta vannak vagy nincsenek meg, vagy nem úgy vannak meg ahogy meg van festve.. talán a napsütés igen, de az sem mindig és a melegét még ritkábban érzeni.
Érteni vélem a probléma lényegét. Ez pont olyan, mint mikor egy ismerősöm kétségbeesetten nézett rám, hogy segítsek neki hinni Istenben. Mit mondhatnék? A hit kegyelem. A megszentelődés útja pedig akarat kérdése, amihez az Egyház segítségül a szentségeket nyújtja. A Szentháromságos Isten pedig az erőt adja, amit folyamatosan kell kérni.
Igen. Én nem vagyok idealista. Ez itt a baj valószínűleg.
Szerintem az „utat” (hivatás, megszentelődés, vagy bármilyen út) nem úgy kell elképzelni, hogy megtaláltam, ráléptem, és attól kezdve csak végigsétálok rajta. Az útonmaradás az elköteleződés után is (legyen az akár megtérés, akár hivatásban való elköteleződés) mindennapos döntéseket és áldozatokat követel. Szerintem az Egyház ebben nem is adhat több segítséget, mint a szentségek és a lelki kísérés, mert ezeknek a döntéseknek az Istennel való személyes kapcsolatban kell megszületniük. Persze nekünk hívőknek nagyon sokat kellene imádkoznunk a hivatáskeresőkért (is). Ez most megerősödött bennem Ildikó írása nyomán, és igyekszem is ezt tenni.
Őzikének igaza van. Sok ember érezheti azt, megtalálta a hivatását, aztán kicsúszik alóla a talaj. Férjhez megy, de meghal a férje, szerzetbe lép, de feloszlatják azt, megtalálja a tökéletes munkát, és olyasmi éri, amiatt nem művelheti azt. Mindig készen kell állnunk arra, hogy Isten ránt egyet a kormányon, hogy így fejezzem ki magam. De az a lényeg, hogy tudjuk, Ő sose kormányoz szakadékba.
A talaj nem csak R.N. által írt módokon csúszhat ki a lábunk alól! Ha nem figyelünk oda, akkor bizony tönkremehet a házasságunk, sőt még a szerzetben is létezik hivatásvesztés önhibából. Ezért kell nap mint nap, napról napra a jelenben ÉLNI. Szeretetben, imádságban, minden jó eszközt megragadva, hogy talpon maradjunk. Egy pap egyszer mondta nekem, hogy nagyon figyeljek, és kapaszkodjak bele ezekbe az apró dolgokba. Másképp nem nagyon megy!
Megjegyzés küldése