Megünnepeltük. Ahogy kell. Sollemnis formában, körmenettel, és szó szerint tokkal vonóval, hiszen még meglepetés hegedűmuzsika is megszólalt. DEO GRATIAS!
Csodaszép csütörtök este volt! A tévé is kivonult, hogy még többen láthassák.
A mise előtt ideges lettem, mert mindenki nagyon feszült volt. Meg kellett beszélnie az asszisztenciának a mozgásokat, a feladatköröket stb. Az ünnepélyes forma a régi rítusban még több odafigyelést igényel, de a liturgia annál szebb...
Mikor elkezdődött a mise, még nem igazán éreztem a kellő nyugalmat. Ez a béke a "paxnál" jött el! A celebráns átadta a diakonusnak, aki továbbadta a szubdiakonusnak, aki "összekapaszkodott" az egyik ministránssal, aztán a másikkal, s így tovább sorban. Majdnem elbőgtem magam. A kis liturgikus tér megtelt valódi szeretettel, megbocsátással, befogadással. Nem volt itt már fontolgatás, csak elfogadás úgy ahogy vagyunk. Legalábbis én a részükről ezt tapasztaltam meg a harmadik sorból figyelve, ez áradt belőlük, és átragadt rám is mint egyszerű hívőre.
Valaki mesélte a Dr. Herz című musical végét a Madáchban: a székeket a színházban soronként színes fény vonta be, így kerültek a nézők is védelem alá. Valami ilyesmi történt tegnap a lelkemben... nehéz erről beszélni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése