Megtérésem csodájáról

A 2005. év sokak emlékezetében úgy él mint II. János Pál pápa halálának éve. Számomra a bűnöknek való meghalásom éve volt. Májusban a mostani férjem - akit sikerült akkoriban a lehető legtávolabb sodornom az Anyaszentegyháztól - egyszercsak felkerekedett, és elment Esztergomba a Mindszenty zarándoklat azévi miséjére. Egy hónap volt a polgári esküvőnkig, ő bement a Bakócz-kápolnába, és a Szűzanyához fohászkodott a kapcsolatunkért. Gyerekkorban ugyan megkeresztelt, de Istentagadó ember voltam. Kollégiumban laktam akkoriban, és a szobatársamat is ostoroztam, hogyan hihet olyasmikben, amiket olvastam a magyar szakos kötelező irodalomjegyzék anyagában. A mise szombaton volt, az utána következő csütörtök estéjén épp Tolsztoj Kreutzer szonátája került sorra. Egy férfiról szól, aki megöli késsel féltékenységből a feleségét, s mindezt elmeséli egy vonaton útitársának.
És jött az életemben az a bizonyos péntek. 2005. május 6-a, Mindszenty halálának kerek 30. évfordulója (erről persze akkor még nem tudtam). Hajnalban keltünk, a szobatársam utazott a reggeli buszával haza, én meg olvasni kezdtem a vizsgámra Tolsztoj utószavát. Egyedül voltam a szobában, hasaltam az ágyon. Nem tudom felmérni, mennyi idő lehetett a dolog, illetve hogy hánykor történt, vagy mi is volt tulajdonképpen. Még az is lehet, hogy ténylegesen is meghaltam. Mindenesetre az Isten beleégette arannyal a szívembe a nicea-konstantinápolyi hitvallást. Az első katolikus szentmisémen a Credo hallatán döbbentem rá erre, mikor életemben először hallottam meg azt: igen ez az, amit másfél hét óta HISZEK.
Öt éve azon a reggelen a megbánt bűneimet "ajándékként" vette Ő, aki előbb szeretett, és születésem óta kopogtatott lelkem ajtaján. Ott lehettem leborulva a lábainál. Hetekig potyogtak utána a könnyeim, nagy-nagy hálát éreztem és érzek azóta is.