2010. május 28., péntek

A hercegnő, aki "szeretetből élt"...

...mert mindenkit megvigasztalt, akivel csak találkozott!

Sziléziai Szent Hedvigről (1174-1243):

Amikor Andechsi IV. Berthold és felesége, Groitzschi Ágnes 5 éves kislányukat, Hedviget a kitzingeni bencés apácákra bízták, nem az volt a szándékuk, hogy véglegesen otthagyják őt a kolostorban. A gyermek lelkét azonban nagyon is megragadta a bencés élet ritmusa, az Isten jelenlétében élő testvéri közösség. 12 éves korában ragadták ki a békéből, mert a család meglelte vőlegényét Henrik, a sziléziai herceg fia személyében. A tizenkét éves grófnőre igen nagy feladatok vártak az új, számára idegen környezetben. Első éveiről csak annyit tudunk, hogy a férjét ,,Istenben szerette mint erényes és népe javát kereső embert'', és hét gyermekkel ajándékozta meg.

Az 1300 körül írt legenda az általános erények felsorolása mellett feljegyzett Hedvigről két sajátos jellemvonást: szorgalmasan tanulmányozta a Szentírást, és mindenben a Szentlélek volt különleges tanítómestere. (Ebből a két forrásból merítette élete végéig az erőt.)

Hedvig alapíttatta meg az első szerzetesnővéri kolostort Sziléziában, később ez a hely lett otthona, bár ő maga soha nem tett szerzetesi fogadalmat (akkor sem, amikor özvegyként beköltözött a kolostorba). Trzebnicában ekkor már egyetlen életben maradt gyermeke, Gertrúd volt az apátnő. Hedvig tudta és elfogadta, hogy az ő helye a hercegi udvarban van. A szemlélődés azonban egyre nagyobb teret foglalt el az életéből, és alapja lett minden tevékenységének. Napjait az irgalmasság lelki és testi cselekedetei töltötték ki. Bármit tett, soha nem önmagáért tette, mert tekintete állandóan Krisztusra figyelt és a hite felebarátaiban is az Urat elevenítette meg.

Két csoport különösen közel állt a szívéhez: a papok és a szegények. A papság iránti tisztelete olyan fokot ért el, hogy megnyilvánulásai előtt ma megütközve állunk. Például a víznek, amelyben a papok mosdottak, gyógyító erőt tulajdonított. Ajándékul elkérte a trzebnicai apácáktól az ételmaradékot is. A papság iránti tisztelete az Eucharisztia és a szentmise áhítatos szeretetéből fakadt.

A hősiesség azonban, amellyel Hedvig a felebarátainak szolgált, csak külső burok volt, amely elrejtette Krisztushoz egyre hasonlóbbá váló belső életét. Lépésről lépésre követte az Urat a kereszt hordozásában. "Nem szégyellte, hogy áldozati báránya legyen Annak, aki túláradó szeretetéért minden emberért megfeszíttetett.'' Ebből válik érthetővé az a kegyetlenségig menő szigor, ahogyan önmagával bánt. Fegyelmezettsége az étkezésben, a ruházkodásban és általános életformájában felülmúl minden elképzelést. És feltűnő, hogy mindebben semmi külső támaszt, lelki vezetést nem kapott, sőt a környezete épp az ellenkező irányba befolyásolta volna. Ahhoz azonban elég alázatos volt, hogy kopott köpenyét kicserélje, amikor egy egyszerű apáca figyelmeztette: nem méltó hozzá, hogy a hercegi fogadásokon így jelenjék meg. De amikor a boroszlói főesperes szemrehányást tett neki böjtölése miatt, annak csak ennyit mondott: "Eszem annyit, amennyi nekem elég!''

Az Úr pedig kemény próbára tette a kereszt iránti szeretetét: hét gyermeke közül hat a szeme láttára halt meg, 1238-ban pedig férjét is elvesztette. Különösen érzékenyen érintette Henrik fiának halála, akinek követnie kellett volna atyját a hercegi trónon. 1241-ben ugyanis a tatárok nemcsak Magyarországot pusztították, hanem heves viharként végigdúlták Lengyelország déli területét is. Fia, Henrik egy kisebb lovas sereggel vonult fel és Legnicánál megütközött velük. A csatát elvesztette, maga is holtan maradt a csatatéren. A támadók azonban, látván, hogy milyen elszánt ellenállásba ütköztek, elvonultak a vidékről. Mikor Hedvigék hírét vitték, hogy fia elesett a csatában, ő nem ontott könnyeket, a fájdalom külső jeleit egyáltalán nem mutatta, hanem leányát, a trzebnicai apátnőt és a menyét vigasztalta, aki majdnem belehalt a fájdalomba. Ő csak imádkozott, égre emelt tekintettel: "Köszönöm, Istenem, hogy ilyen fiút adtál nekem... vedd magadhoz a lelkét!" Aztán kiment a csatatérre, hogy megkeresse holttestét a fiának, akinek állítólag már korábban megjövendölte halálát. Fájdalmának nagyságát csak sejteni lehet szavaiból, ahogyan leányát és menyét vigasztalta: "Isten akarata ez, és nekünk kedvünket kell találnunk abban, amit Isten akar, s ami neki tetszik".

A papok és szerzetesek mellett különös szeretettel volt a szegények és a betegek iránt. Boroszlóban az ő kezdeményezésére nyitották meg Szilézia első ispotályát, amelyet a neumarkti leprás otthon követett. A legenda állandóan emlékeztet arra, hogy akkoriban - rendkívüli módon - Hedvig saját kezűleg szolgálta ki a szegényeket és a betegeket, maga osztotta ki az alamizsnát, s csak akkor bízta ezt másra, ha maga már nem boldogult a sok teendővel.

Életrajzírója újra meg újra kiemeli Hedvig szokatlan emberszeretetét és szociális érzékét: ,,Ha valaki a szolgák közül megbetegedett, orvosokat küldött hozzá, gyógyszerekről maga gondoskodott, és úgy ápolta őket, mintha a gyermekei lennének. Ha hallott egy betegről, bármilyen messze lakott is, felkereste, vagy legalább elküldött hozzá valakit ajándékokkal. Különös képessége volt az özvegyek és árvák megvigasztalására. Sok leányt, akinek sem szülei, sem rokonai nem voltak maga köré gyűjtött, és ahogyan Isten előtt jónak látta, gondoskodott róluk: az egyiket férjhez adta, a másikat kolostorba irányította. Mindig sok pénzt hordott magánál, hogy a rászorulóknak azonnal adhasson. A kíséretében lévő szegényeket senki nem merte elkergetni, ámbár a szolgák számára olykor nagyon terhesek voltak.

Botránkozást keltett a környezetében, hogy gyakran járt mezítláb. A gyóntatója egyszer csináltatott neki egy pár cipőt, és megparancsolta neki, hogy hordja. Hedvig követte is a parancsot, és hordta a cipőt. Mikor pár év múlva a pap észrevette, hogy a cipő használatlan, Hedvig megjegyezte: "Pedig én engedelmeskedtem és gyakran hordtam!" (Nem hazudott, csak nem a lábán, hanem a kezében hordta…) Legendaírója ezzel magasztalja Hedvig vezeklését: a szent lába nyoma a hóban olyan meleget sugárzott, hogy a nyomába lépő, didergő szegények lába felmelegedett tőle!

Hedvig egy alkalommal elmélyült imádságban térdelt a trzebnicai kolostor templomának feszülete előtt. Egyszer csak a feszület megmozdult, a Megfeszített jobb karja eloldódott a kereszttől, átölelte Hedviget, és megáldotta. Az Úr így adta tudtára, hogy meghallgatta imádságát – írja legendája. Ez a jelenet Hedvig életének legbenső misztériumát is jelzi, és az összes nagy misztikus rokonává teszi őt – olvashatjuk a Szentek élete című könyvben.

1 megjegyzés:

Reina Nicolasa írta...

Régóta Hedvignek szeretném elnevezni az egyik lányomat. Jó olvasni az ilyen életutakat!