Megdöbbentő (!) tapasztalat az idei felvételiztetésről egy katolikus iskola felső tagozatában (majd a felvételiztető pap hozzáfűzései a témában):
(…) Az átváltoztatás szavait ma minden vasárnap hangosan a saját anyanyelvükön hallják, és nem értik, és nem tudják, hogy miről van itt szó.
Testvérek, az, hogy "olvasmányok, prédikáció és áldozás" AZ NEM A KATOLIKUS SZENTMISE. Az a protestáns úrvacsora. Valami egészen gyökeresen más, mint a mi szentmisénk.
A mi szentmisénk áldozat. Nem közösségi összejövetel, nem lakoma. ÁLDOZAT! Krisztus keresztáldozatának megjelenítése, a megújítása és folytatása a történelmen keresztül. Aki a szentmisén jelen van, az a kereszt tövében áll.
Testvérek, egészen más a mi keresztény hitünk. Miért van az, testvérek, hogy ennyire nem vállalják az emberek az elköteleződést? Például a házasságban, például a katolikus szerzetesi hivatásban. Miért van az, hogy ha le is teszik a fogadalmat, hűtlenné válnak hozzá?
- Kérdés: „Nevezd meg a szentmise két fő alapvető részét”.
- Válasz: „Vannak az olvasmányok, van a prédikáció (a legfontosabb rész!), utána van az áldozás”.
(…) Az átváltoztatás szavait ma minden vasárnap hangosan a saját anyanyelvükön hallják, és nem értik, és nem tudják, hogy miről van itt szó.
Testvérek, az, hogy "olvasmányok, prédikáció és áldozás" AZ NEM A KATOLIKUS SZENTMISE. Az a protestáns úrvacsora. Valami egészen gyökeresen más, mint a mi szentmisénk.
A mi szentmisénk áldozat. Nem közösségi összejövetel, nem lakoma. ÁLDOZAT! Krisztus keresztáldozatának megjelenítése, a megújítása és folytatása a történelmen keresztül. Aki a szentmisén jelen van, az a kereszt tövében áll.
Testvérek, mi a következménye ennek, hogy ennyire elveszíti a katolikus ember a gyökereit, az identitását; hogy ennyire elvilágiasodik?
A következménye az, hogy a mai katolikus ember nem akar a mindennapjaiban sem áldozatot hozni. Nem akar böjtölni, nem akar önmegtagadást gyakorolni, semmiféle erőfeszítést nem akar, mindenfajta megerőltetéstől irtózik és idegenkedik, mert az egész világ azt mondja, hogy itt minden azért van, hogy téged szolgáljon ki, a te vágyaidat. Azonnal, itt és most kielégítse. Neked nem kell megtagadnod magad. Te akkor leszel boldog, hogyha azonnal, mindenki ugrik a te szavadra, és neked szolgál.Testvérek, egészen más a mi keresztény hitünk. Miért van az, testvérek, hogy ennyire nem vállalják az emberek az elköteleződést? Például a házasságban, például a katolikus szerzetesi hivatásban. Miért van az, hogy ha le is teszik a fogadalmat, hűtlenné válnak hozzá?
Miért van ez???
Mert az elköteleződés az mindig kereszttel jár. Az mindig azt jelenti, hogy meghalok magamnak, kiüresítem magamat, és a vágyaimat, odaadom magam, és föláldozom magam, és nem kérem vissza, és nem kérem számon… Ez az, amit nem akar az ember, mert nem tanulta meg a szentmisében, hogy nincs élet ott, ahol áldozat nincs. Nincs jövő áldozat nélkül.
25 megjegyzés:
Hát elég érdekes szentbeszéd. Azt is kéne azért nézni, hogy az emberek idegei mit bírnak ki, mennyi keresztet meg gyötrődést, ugyanis nem végtelen az ember tűrőképessége, vannak természetes határok is. A keresztre vonatkozó leírás az első századokból érdekes. Érdekes, hogy akkoriban a Jézushoz történelmileg közel első időkben még inkább Jézus dicsőséges arcát ragadták meg és csak később tértek át a szenvedő arc megragadására. Én személy szerint jobban örülnék, ha ma sem örökké a szenvedőt kéne szemlélni, mert néha az az érzésem, hogy ez odáig vezet az emberi gondolkodásban, hogy elkopik a dicsőséges oldala Istennek. Még az is lehet, hogy a nem szenvedésre utaló kereszteket nem akarnák annyira száműzni, mert az nem a halálra mutat. Egyébként valahol halottam, valaki mondta, hogy egyszer megkérdeztek egy arabot, aki már régen Európában lakott, hogy miért nem tér át az itteni hitre. Az arab kérdéssekkel válaszolt. Hány gyereketek van ? Szeretitek a családotokat ? Aztán ő maga megválaszolta a kérdést, hogy azért nem tér át, mert ő úgy látja, hogy mi nem szeretjük az életet és ezért még mindig jobb az ő hite, mert ők legalább szeretik az életet. Ha a mostanában az Egyházban használatos keresztre nézel, akkor bizony abból nem az élet jut eszedbe, ha az első században használtra néznél, akkor abból még talán igen. Ne higgye senki, hogy én a kereszt ellen vagyok, de aki ránéz az nem gondol teológiailag mögé, hogy mit jelent a kereszt még azon kívül, amit nem ábrázol, csak azt látja meg, amit az ábrázol. Ma ebből kell kiindulni, hogy az emberek nem ismerik a kereszt jelentését és amit látnak benne az nem biztos, hogy tetszik nekik. Lehet, hogy nekünk kéne Istent máshogy ábrázolni, hiszen az egész földi élete pont nem úgy telt el, hogy a kereszten függött közben. Ettől függetlenül állítom, hogy ha megcsókolom az otthoni kis keresztemet azonnal érzem Istent, Isten rögtön válaszol, sokszor azt érzem, mintha Istent csókolnám meg olyankor és ezt Isten tudatja is velem, hogy igen megcsókoltál. Másoknál nem indulhatunk ki magunkból, abból a szemszögből, amit mi értünk és tudunk.
Alapvetően egyetértek Ildikóval. Én is úgy érzem, hogy egy kicsit nagyon eltolódott a hangsúly a kereszt irányába. A kereszt persze fontos az életünkben, de csak akkor értelmezhető, ha mögétesszük a feltámadás örömét. A kereszt mögött ott kell legyen a feltámadás, a pokol mögött a mennyország, és ezt az egyház mintha zárójelbe tenné, legalábbis a mindennapokban így érzi az ember, és nyilván kifelé még inkább így látszik. Szóval, valahol érthető annak az arabnak a válasza…
Ébresztő!
Az Egyház sokkal tovább ünnepli a feltámadást, mint a nagyböjtöt tartotta.
A szentbeszéd a keresztrefeszítésre való emlékezés előtti vasárnapon hangzott el. Isten nem mér ránk nagyobb keresztet, mint amit elbírunk, ezért nem ildomos az idegekre hivatkozni. Ő a végítéletkor mindent számba vesz majd, és aszerint ítél majd meg minket szerintem. Ismeri a körülményeinket, és azt, amit Ő adott nekünk. Ha csak a Tőle kapott keresztet visszük, nem lehet baj.
Hát... Csak tudjuk, hogy mikor tényleg csak a tőle kapott keresztet visszük.
Még mindig azt gondolom, hogy több szó esik a keresztről, mint a feltámadásról összességében az egyház év során, de ezt mások is állítják, akik az Egyházzal foglalkoznak. Valahol olvastam egyszer egy olyan megjegyzést, hogy a római katolikus Egyház a szenvedő Jézusra koncentrál a keletiek meg inkább a dicsőségesre és még a görög katolikusokat is a keletikhez sorolták ezen a téren.
Nagyságrendekkel több szó esik a keresztről. Az örömről a Húsvét utáni két-három hétben (jó esetben egész Pünkösdig) beszél az egyház, és ezt leszámítva az egész egyházi év a szenvedésről szól. De én nem is feltétlenül csak a kimondott szóra (szentbeszédekre) gondolok, hanem az általános hozzáállásra.
Dehát ez a híveken is múlik!!!
Hogy mi mit akarunk.
Akarjuk-e a sebeinket nyalogatni egész évben, vagy inkább a dicsőséges Krisztusra tekinteni...
Nem a sebnyalogatásról van szó. Arról van szó, hogy azt sulykolják, hogy szenvedj, szenvedj, szenvedj, és ha véletlenül egy kicsit örülnél, akkor szégyelld el magad nagyon. Próbáljon meg így valaki a dicsőséges Krisztusra nézni, vagy akár az irgalmasra… Természetesen Jézus nem mondta, hogy nem lesz szenvedés, és ez rendben is van. De azt viszont mondta, hogy azért jött, hogy örömünk legyen. Hogy örömünk IS legyen! Igen, azért jött, hogy megértsük a szenvedést. De azért IS, hogy örömünk legyen! És ezt az örömöt akarják elvenni. Öröm helyett koncentrálj MINDEN PILLANATBAN a bűneidre, és véletlenül se hidd el magadról, hogy van benned jóság… Ez hol krisztusi??? Ez nem sebnyalogatás. Ez valami sokkal rosszabb.
Én ilyet nem tapasztaltam.
Nézzétek nekem biztos kevés az öröm az Egyházban. Amikor az ember az Egyházzal találkozik annak tere elsősorban a templomi liturgia és abban bizony nincsen elég öröm, még húsvétkor sem fejeződik ki sokszor igazán az öröm, mert a templomban búslakodó hívek ülnek körbe, hiába van az allelújázás rendelt ideje. Nem tudom mit lehetne csinálni ezzel. Talán nem sokat, mert egy közösségi örömöt úgy lehet megvalósítani, ha mindenki örülne és ez látszana a híveken. Az biztos, hogy sokszor az segítene, ha a dicsőséges Istenre nézhetnénk a szenvedő Krisztus helyett, mert pl én is olyan vagyok, hogy nem feltételen akkor bírom jobban a szenvedést, ha egy másik szenvedő van előttem példának, hanem lehet, hogy akkor, ha Isten dicsőségéből származó erőből meríteni tudok. A csuda nem tudja, végül is mind a két eseten Isten erejéből merít az ember, csak az egyik esetben úgy, hogy egyesül a szenvedésével (ehhez a felfogáshoz tartozik a korpusz) a másik esetben meg úgy, hogy bízik abban, hogy ez nem tart örökké, mert Isten dicsősége előbb utóbb megoldja ezt a helyzetet (ehhez tartozna a dicsőséges Istenábrázolás). Egyébként a dicsőséges annyival jobb, hogy olyan kiragadó jellegű a bajból. Érdemes a görög katolikus feltámadás ikont megnézni, amint a feltámadt Jézus kezét nyújtja és húzza ki az embert magához fel, fel..egy reményteljes kép. A közösségi öröm és annak kifejeződése, ha lenne ilyen a liturgiában, mert ebben partnerek lennének a hívek, akkor az sok erőt adhatna azoknak akik részt vesznek benne, de hát nincsen igazán ilyen. Valószínű a nemzeti kultúránk is hibás ebben azért, hogy ez így van. Ha most hirtelen egy afrikai misszionárus helyébe kerülnénk és becsüccsennénk oda egy szentmisére, amit az ottani kultúra elemeit és ízlésvilágát használva tartanak, akkor lehet, hogy jobban meg tudnánk élni örömöt, mint itthon nálunk, ezekkel a kulturális dolgokkal. Az Egyház elvileg elfogadja más népek kultúráját és felhasználja azt, a mi zenei kultúránk nem olyan, hogy attól olyan örömteli hangulata keletkezzék a misének. Azt hiszem ezt az öröm dolgot, csak a hívek tudnák vezetni, mert a liturgia nem vezeti elő ezt csak húsvéti időben. Még esetleg a pap tud ezen változtatni a személyes kisugárzásával és az Istennek szóló belső örömével, ha ez akkora, hogy átsugárzódik a misén.
Még egy dolog eszembe jutott. Az is gond, hogy a szentmise, ahol együtt van a hívek közössége az mindig Jézus áldozatáról szól és ezért nincsen olyan örömre lehetőség benne talán, vagy nem akar eleve sem emiatt erre irányulni. Lehet, hogy valami más megoldás lenne erre jó. Lehet, hogy ki kéne találni a mostani pápának egy újfajta liturgikus elemet, ahol Isten az emberrel az örömben találkozik és el kéne valahogy nevezni. Egyébként én úgy gondolom, hogy van azért egy téves beidegződés a keresztényekben, hogy Isten előtt csak olyan meghunyászkodva lehet járni vagy létezni, mert jaj annak, aki nem ezt teszi, mintha az irgalom Istene egyúttal valami nem tudom én milyen lenne, aki felé olyan nagy félelmet kell tanúsítani (lásd szentségimádások hangulatát), pedig Isten szereti ha az ember örül neki és táncol neki.... Na mindegy. Talán sosem lesz ilyesmi az Egyházban, vagy ha lesz is, azt majd Afrikából fogjuk importálni majd száz év múlva, mert itthon magától nem fog megszületni, mert nem tud megszületni.
Bocsánat. Most jut eszembe, hogy tévedtem, mert én tavaly voltam egy olyan szentségimádáson, ahol körbetáncoltuk a kitett oltáriszentséget egy megzenésített zsoltárra. Elnézést az Egyháztól. Bár az ilyen ritka, mint a fehér holló. Egy Istennek szentelt szűz vezeti azt a lelki gyakos házat.
Ezekre gondoltam én is, mikor a sebek nyalogatását írtam. Hogy a magyarok sajnos ilyenek. Mert sok a nyűgünk. De ettől még akkor is rajtunk múlik. Igen, én is úgy gondolom, hogy a híveknek kéne valamit "örömködni", és átragasztani az Egyházra, ha fordítva nem megy...
Szerintem mindenki úgy érzi magát az Egyházban, ahogy akarja! Mármint én kicsit azt veszem észre - a saját életemben is -, hogy a hangulatunkat vetítjük rá sok esetben az Egyház viselkedésére vagy tanítására. Ha valaki rosszul érzi magát, akkor azt gondolja majd, az Egyház ezt sulykolja belé. Ha viszont jól, érzékenyebb az Egyház örömöt sugárzó szertartásai, tanításai felé. Mi lenne nagyobb öröm annál, mint a feltámadt Krisztust magunkhoz venni? Így már nem tűnik olyan mordnak a szentmise, nem?
Igen. A probléma fő oka én is úgy gondolom továbbra is, hogy a hívőben van, függetlenül attól, hogy tegnap egy olyan katolikus közösségben voltam, ahol többen, nálam sokkal jobb imaéletet élő és réig motoros katolikus emberek is kijelentették, hogy nem szeretnek az egyházi hagyományos szentmisére járni, annak régies és maradi meg nem felszabadult, meg nem igazán olyan szeretetközösségi hangulata miatt, vagy a tömeg miatt és ha ratjuk múlna egy évben 52-ből 48-szor el sem mennének vasárnap a templomba.
Azt hiszem ez az egész arról is szól, hogy ha a hívői istenkapcsolati dolog nincsen teljesen rendben, akkor segítségre van szükség és mivel Istentől nem kapja ezért máshonnan várná az ember, azt, ami hiányzik, várná a liturgiától vagy a paptól, a közösségben lévő más emberek által generált érzelmektől, valami külső tényezőtől. Viszont azt is figyelembe kell venni, hogy az ember az nem képes a tökéletes kapcsolattartásra Istennel, hiszen csak rész szerint van benne az ismeret és ezért természetes, hogy vannak istenkapcsolati problémák és emiatt vannak lelki igények is a liturgiával meg a papság munkájával szemben, hogy pótolgasson dolgokat, amit nem érünk el Istentől az Istenkapcsolatban. De amúgy szerintem a magyar mentalitás nem túl jó, mert elég pesszimista nép vagyunk, ami miatt valószínű, hogy nekünk jobban kéne külső segítség még a belső öröm megteremtéséhez is.
Még annyit ehhez azért mondanék, hogy sok olyan belső érzés van, ami elzárhatja az embert Isten szeretetétől, mert alapvetően ez a fontos, hogy ezt megkapja az ember, mert akkor magától megvan a többi is mint pl az a belső öröm aminek nem számít, hogy miben nem jó a templom meg miben nem jó a pap akkor is megvan. Ilyen belső dolgok a negatív érzelmek, amiket mit táplálunk, az irigység, vagy a neheztelés, vagy még lehetne sorolgatni, de így hathat ránk az is, amikor ezeket kívülről mástól kapjuk, mert ilyen emberek környezetében vagyunk mondjuk egész nap és ez megöli bennünk Isten szeretetét és akkor nincsen igazi öröm sem. Szóval azt hiszem, hogy az örömöt nem lehet igazán a liturgia külsőségeinek örömtelibbé megváltoztatásától várni, az csak egy mű öröm és csak ideig-óráig tart, amíg az ember rá nem jön arra, hogy egy ilyen kívülről vezérelt öröm fenntartójának részesévé vált, és csak egy mű öröm és nem a Szentlélek öröme (néha az, amikor a mű mellett megjelenik az igazi).(Tapasztalatból beszélek.) Lehet, hogy még is csak az legideálisabb, ha a liturgia hangulata semleges, vagy inkább finoman és enyhén az Istenben való örömöcske felé terel, de nem túlzottan és erőlködően. Van olyan ismerősöm is, aki kifejezetten szereti az Egyház orgonás, vasárnapi liturgiáját, pedig eléggé diszkós és csajozós gyerek.
Igen, egyrészt a belső érzések, másrészt a körülmények is. Amiket elfogadni nem egyik napról a másikra megy. Például ha az ember nem tudta megvalósítani az Istentől kapott hivatását (például a családi hivatást.) Mondjon akárki akármit, ez nem egy olyan dolog, hogy az ember vállvonva megy tovább és örül. Aki ebben vagy hasonló helyzetben van, olyantól még nem is hallottam azt, hogy csak rajtunk múlik, hogy hogy érezzük magunkat… Igen, ismerek én is például olyan lányt, aki mozgássérült, nyaktól lefelé nem tud mozogni, és 15 évvel a balesete után eljutott odáig, hogy egy bizonyos örömben tud élni. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy nem örömtelen. De ehhez kellett az a 15 év, ami alatt iszonyú lelki fájdalmakon és súlyos miérteken ment keresztül. És persze mi egészségesek leszólhatjuk, hogy ugyanmár, milyen szép dolog, hogy ilyen nagy keresztet visz, és hogy örüljön, mert Isten szereti, stb. Csak azért ez nem ilyen egyszerű.
Senki sem tartja az életet könnyűnek. Aki ezt állítja, hazudik. Vagy nem tudja, mit beszél. Nekem 5 év kellett, hogy összejöjjön a kisbabánk, már ott tartottam, hogy fontolgattam, mi lesz, ha nem. Tényleg értem, miről beszélsz. De ettől még próbálnunk kell törekedni nem csak a keserűséget meglátni az életben.
Na például itt jön be az egyház. Például a fenti prédikáció... (az előbb is erre céloztam a hozzáállással meg a sulykolással) Milyen megjegyzés az, hogy a mai katolikus ember nem akar önmegtagadást, áldozatot vállalni? Ezt igen sok katolikus kikérhetné magának… Meg hogy nem akarnak elköteleződni, meg nem hűségesek a fogadalmukhoz??? Hát NEM! Csak az én ismeretségi körömben (ami pedig nem olyan túl nagy) sok-sok jóravaló házaspár és jóravaló szerzetes van, akik elköteleződtek és IGENIS hűségesek a fogadalmukhoz! Na ERRŐL beszéltem, amikor valamelyik előző kommentemben azt írtam, hogy azt sulykolják, hogy semmirekellő alak vagy és nincs benned jó… És akkor próbáljon az ember örülni…
Én sajnos fordítva látom. Én sok válást látok, hűtlen szerzeteseket és kiugrott papokat is. Apákat, akik otthagyják a gyermeküket. Ezekhez az emberekhez próbál szólni ez a homilia, akinek nem inge, nem szabad magára vennie. De ne éljünk homokba dugott fejjel. Ezek a problémák léteznek, mégha szőnyeg alá is akarják egyesek söpörni. Minek veszel magadra olyasmit, ami nem hozzád szól. Én nem kértem ki magamnak érdekes mód. Hozzáállás kérdése, és helyes önismereté.
Én úgy vagyok vele, hogy azt gondolom, hogy minden életállapotban van valami, ami miatt az ember nem örülhetne. Van körülöttem példa a családosra is jó is meg rossz is szépen. Lehet, hogy igaz a jó öreg mondás, hogy mindenhez szerencse kell. Néha nehéz egy másik emberrel egy életközösségben, mert mondjuk alkoholbeteggé válik az évek során, vagy beleszeret valaki másba és megőrül, vagy mert valamit nagyon nehéz elviselni benne az együttélés során, de egyedül is ugyanolyan nehéz, mert akkor meg a magánnyal kell küszködni. Néha azt érzem, hogy amit én tehetek az max az, hogy jó esetben dönthetek, hogy mivel szándékozom küszködni az életemben.
Volt egy aranyos kollégám az első munkahelyemen. Egy elvált diplomás nyelvet beszélő férfi volt, akit az első felesége otthagyott mire összekaparta évek alatt a kis fizetéséből meg az éjszakánkénti fordítasokból a közös lakásuk árát. Mire megvolt a pénz a nő közölte, hogy lelép egy másik emberrel és a férfi egyedül maradt a lakásba. A férfi összetört nem is akart semmit az élettől meg a nőktől sem. Mindig koszos volt a Pali és olyan apókásan mozgott és beszélt negyvenes kora ellenére. A mai napig előttem van a személye, annyira fura volt és kezelhetetlenül makacs sokszor. Egy nő, aki nem tudott férjhez menni megfogta magának és lett tőle egy kislánya. A férfi Pesten lakott a nő vidéken és így éltek ők..a nő szabályozta, hogy milyen gyakran találkozott vele. Időnkét feljött Palihoz Pestre a kislánnyal. Olyankor megfürdette a férfit meg egy kicsit rendbe szedte őt is meg körülötte is a dolgokat meg beszélgetett vele. Ennek a férfinek volt a szava járása, akárhányszor valaki panaszkodott az életével kapcsolatosan neki...Tudod mit mondott Svarc.. Az élet egy harc. és miután ezt kimondta bólogatott és mosolygott nagyokat.
Ez a Svarcos nagyon tetszik!!!
Dehát nem az-e a célunk: ISTEN AKARATÁT keresni, illetve megnyugodni benne (Benne)?
Minek kijelenteni, hogy nekem ez vagy az a hivatásom? És ugyan honnan tudjuk? Én se tudtam, hogy leszek-e anya vagy jó anya leszek-e. Szent Rita volt feleség is, anya is, aztán elvesztette őket, és elment apácának. Persze közben rengeteget szenvedett, ezt senki se tagadja. Semelyik életállapot nem fenékig tejfel.
Nekem nem szabadott volna hozzászólnom, mert boldog vagyok?
Igen, boldognak érzem magamat. De szenvedtem már és tudom, hogy lesznek is szenvedéseim.
Sokáig azt gondoltam például, hogy a szenvedés és a nehézség csak addig tart, amíg az, akit szeretünk, viszont nem szeret.
Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Rengeteg örömöt ad, ha van egy másik személy mellettünk, akivel szeretjük egymást. Viszont rengeteg nehézség, fájdalom és kísértés fakad belőle.
Úgy gondolom, a földi élet ilyen. A jó mellett mindig ott lesz a rossz, de a rossz mellett - ha elég nyitottak vagyunk rá - felfedezzük a jót is.
Ráadásul ha van egy udvarlóm, ki garantálja, hogy össze is fogunk házasodni? Ki garantálja, hogy az esküvő után fél évvel nem üti el egy autó? Ki garantálja, hogy nem lesz alkoholista, hogy nem csal meg? Ki garantálja, hogy lesznek gyerekeim? S hogy nem lesznek köztük beteg, vagy egészséges, de kisiklott életűek?
A fő kérdés pedig még mindig nem az, hogy kinek mennyire jó az élete a Földön (vagy látszik annak), hanem az, hogy üdvözülök-e. Lehet, a másik, a boldogabb(nak látszik) a pokolra jut, vagy későbbiekben a földi pokol vár rá.
Szerintem az velünk a legnagyobb baj (és nem oktatok ki most senkit, magamról is beszélek és mindenkiről!), hogy idealizálunk életállapotokat, azt hisszük, ha ezt meg azt elérnénk, megadná nekünk a Jóisten, utána minden a sínen lenne. Honnan vesszük, hogy boldogabbak lennénk mondjuk egy házasságban mint egyedül? Én is várom és vágyom rá, hogy megházasodjak, de szerintem nagyon nehéz lesz, és irtózatosan fel kell kötni a gatyát.
Másrészt a földi célok elérése még nem garancia az örök boldogságra. Semmilyen földi cél elérése nem az, csakis a kegyelmi állapot elérése!
Talán tapintatlan dolog tőlem, de felhozok egy személyes példát: egy ismerős családot, ahol meghalt fiatalon az édesanya. Én és talán Ti is csodáltátok őket mint a tökéletes katolikus családot. És mi történt?
Normális, ha vannak céljaink és vágyaink, de ne helyettesítsük ezeket a mennyország elérésével. Mert egy házasság vagy egy gyermek nem a mennyország! A rengeteg előnye mellett megkapjuk a rengeteg feladatot és hátrányt is. Itt minden a Földön próbatétel és feladat is, nem csak jóság.
Az életállapot megváltozásával az ezer új öröm és lelki jóság mellett ezernyi nehézség és újfajta kísértés üti fel a fejét. Ezt nem szabad elfelejtenünk!
Persze én boldog vagyok. "Minden rendben" - ahogy mondani szokás. És talán élek majd egy boldog, sima életet, ahogy a nagy könyvben meg van írva: házasság, gyerekek, unokák, majd elszenderedés 80 évesen. De még az ilyen sima életútban is el lehet bukni, az ilyenben is lehet szenvedni és az ilyen végén is várhat a pokol.
És én személy szerint ha nekem x és y dolog általában sikerül, azt úgy szoktam felfogni, mint szegénységi bizonyítványt. Isten az erős hitűeket, az erős személyiségeket megőrli. Úgy látszik, én mérhetetlenül gyenge vagyok még. Ez előny?
Az igazság az, hogy én is boldog vagyok, függetlenül attól, hogy szerettem volna mindig férjet meg gyereket és erre úgy tűnik semmi lehetőségem nincsen és igazából sosem volt. Most boldog vagyok, mert úgy érzem, hogy Isten velem van és Ő tesz boldoggá per pillanat. Egyébként mindig azzal vigasztalom magamat, hogy ki tudja mennyire lennék boldog, ha tegyük fel férjhez mentem volna húsz éves koromban és most gyerekeim is lennének. Lehet, hogy nem lennék boldog, csak nem gyötörne az az érzés, hogy nem lettem anya, és nem kellene attól félnem, hogy egyedül maradok öreg koromra, de lehet, hogy gyötörne más, valami ami a férjemmel kapcsolatos, vagy a gyerekemmel kapcsolatos, vagy ha nem lenne gyerekem, akkor is gyötörhetne, hogy egyedül maradok idős koromba, ha a férjem meghal. Szóval az a jó, ha abban az életállapotban amiben éppen az ember van megtalálja a belső békét és ha mégis valami máshogy alakul, mint most van, mert Isten úgy akarja, akkor meg abban kell megtalálni a belső békét meg Istent. Az biztos, hogy kér olyasmin görcsölni, ami nincsen, hogy miért nincsen. Abból kell élni ami van és az kell úgy megélni, hogy boldogok lehessünk.
Most éppen szépen süt a nap, ebből is lehet erőt meríteni, ha csak erre koncentrálunk egy pillanatra és minden más problémát magunk mögött hagyunk addig, míg megszemléljük Isten szépségét a napsütésben.
A "szemlélődés" az egyik legjobb dolog, amit el tudok képzelni. Ez lehet, hogy hülyén hangzik, de ez végre olyasmi, ami MINDENKINEK "kéznél van", és elvezet Istenhez.
Megjegyzés küldése