2010. április 22., csütörtök

Avilai Teréz tanácsa

Évekkel ezelőtt sok gondom volt az alábbi témával kapcsolatban. Már akkor szerettem volna valamilyen fórumon közzétenni ezt a részt a Tökéletesség útjából, hogy más nőknek is segítsen, ahogy nekem sikerült.

"Most azonban arról a tisztán szellemi szeretetről akarok szólni, amelybe nem vegyül semmi szenvedély. Mert ahová a szenvedély beférkőzik, ott a szép összhang meg van zavarva. De azért, ha józan mérséklettel ápoljuk magunkban ez utóbbi szeretetet, akkor előnyünkre fog válni, mert még az is erényes lesz benne, amiben érzékiséget sejtünk. Igaz ugyan, hogy ezek az elemek néha úgy összekeverednek, hogy senki sem tud rajtuk eligazodni, főleg akkor nem, ha a vonzalom a gyóntató személyére irányul. Imádságos emberek ugyanis, ha azt látják, hogy a gyóntatójuk szent életet él és megértő lélekkel vezeti őket, nagyon megszeretik őt. Ekkor azután jön a rossz szellem és ezernyi aggodalmat támaszt az illető lélekben, úgy hogy teljesen feldúlja annak a belső békéjét. Ezzel az ördög el is érte célját. Főleg olyankor szokott ez előfordulni, ha a gyóntató az illetőt nagyobb tökéletesség felé vezeti. Ilyenkor úgy ráijeszt az ördög arra a lélekre, hogy képes elhagyni a gyóntatóját. A másikkal természetesen éppen így jár; s a továbbiakkal hasonlóképpen.
Az egyedüli helyes eljárás ebben az esetben az, hogy az illető ne feszegesse, vajon szereti-e gyóntatóját vagy sem, hanem, ha szereti, hát szeresse. Mert hiszen ha szeretjük azt, aki bennünket valami anyagi jóban részesít, vajon hogyan lehetne nem szeretnünk azt, aki annyit vesződik a mi lelkünkkel s annyi jót tesz vele? Sőt én hiszem, hogy nagyon is hasznomra van, ha szeretem a gyóntatómat, azért, hogy szent életű és lelki ember, s azt látom, hogy sokat fárad az én lelkem megjavításán. Amilyen gyarlók vagyunk, néha valósággal szükségünk is van az ilyen érzelemre. Nem egyszer éppen ez adja meg nekünk az erőt arra, hogy igen nagy dolgokra vállalkozzunk Isten szolgálatában.
Ha azonban a gyóntató nem olyan, amilyent én tartok szem előtt, akkor a dolog nagyon veszedelmessé válhatik. (...) Mivel azonban nem olyan könnyű megítélni, hogy mennyire jó valaki, legyünk nagyon okosak és óvatosak. Az volna természetesen a legegyszerűbb dolog, ha senki sem beszélne neki vonzalomról s ő sem venne észre semmit. Igen ám, de az ördög nem alszik s annyira kínozza az illetőt aggodalmaival, hogy nem képes hallgatni. Sőt úgy látja, hogy minden mást inkább kihagyhat a gyónásából, csak azt az egyet nem, hogy vonzódik a gyóntatóhoz; szerinte azt föltétlenül meg kell gyónnia.
Ezért szeretném én önöket meggyőzni arról, hogy ebben az egész dologban nincs semmi s hogy nem érdemes komolyan venni. Fogadják meg ezt a tanácsomat. Ha látják, hogy gyóntatójuknak minden szava lelki javukat célozza; ha nem vesznek benne észre semmi léhaságot -- mert hiszen azt rögtön észreveszi mindenki, aki nem egészen együgyű -- s ha látják, hogy istenfélő ember: akkor ne törődjenek azzal, ha akármekkora vonzalom ébred is fel önökben iránta, hanem vessék meg az ilyen kísértést és fordítsák el arról figyelmüket. Meglátják, hogy ha így tesznek, az ördög végre is belefárad s békében fogja önöket hagyni."

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Érdekes ez az írás. Azt hiszem nálam ez nem áll meg így, ahogy az idézetben szerepel. Én igazából "egyetlen paphoz érzek valamiféle vonzódást", de ennek nem ahhoz van köze, hogy mennyi időt, meg milyen lelkiismeretesen foglalkozik velem vagy sem, és mennyire jó gyóntató vagy sem.
Teljesen tisztában vagyok vele a tudatommal, hogy valójában nem konkrétan a szóban forgó paphoz érzek időnként "vonzódást" (valószínű belém öntött szemlélődés szerű atyai szeretetet) , hanem a benne olykor szenvedő, olykor mosolygó szelíd és tűrő Jézushoz akit megérez, meglát a lelkem és valószínű ezért nem is a pap lelkipásztori sikerességéhez kötődik ez nálam, sőt még az emberhez sem, akit valójában nem ismerek vagy amennyire ismerem annyira tudom, hogy ami látok és érzek az nem igazán ő, hanem az amit belőle Isten láttatni akar.Ez inkább Isten ajándéka számomra, hogy én megláthatom abban a papban Jézust szenvedni és Isten adja a szeretet amit érzek ilyenkor. Ez egyébként nincsen túl gyakran, de előfordul. Valószínű ez inkább egyfajta szemlélődésnek mondható, aminek a pap az eszközévé válik akit Isten felhasznál.Néha azt érzem, hogy átölelném és adnék a homlokára egy csókot, mint az Atya adna neki,mert annyira szereti őt és szeretné a szenvedését enyhíteni egy kicsit.

Mária Magdaléna írta...

Ó, én is éreztem már ilyet. De mivel fizikálisan megnyilvánulnom nyilván nem szabad, ezért a papok édesanyját, Szűz Máriát kértem, hogy ölelje őt át és takarja be védőn köpenyével, oltalmazva minden rossztól.
Más részről azonban mégiscsak konkrét személyhez köthető a "vonzalom", mert itt a földön Istent nem "csókolhatjuk" meg, hiába Jézust látjuk meg tulajdonképpen egy papban (is).