Harc

Egy többgyermekes barátnőmmel beszélgettem, amikor hirtelen odafordult hozzám, és a következőt kérdezte:

- Te nem érzed, hogy házasként mekkora súlyok nyomnak le?

Bólogattam, és arról kezdtünk el diskurálni, hogy a világ mennyi mindennel nehezíti meg a dolgunkat.

Itthon este azon töprengtem, hogy álmomban se gondoltam volna, hogy NEKEM kell végigcsinálnom a 40 napos "lelkigyakorlatot", holott a férjem azt állította, hogy ő is a maximumot nyújtja. Még az is felmerült, hogy az én igényeim túl magasak! (Pedig nem feltétlenül, csak rossz felé mentek az "energiák".)

Voltak, akik azt állították, hogy a házasság márpedig ilyen. Hogy "a szerelem elmúlik", "a két fél elhidegül egymástól" etc. Én viszont azt gondoltam: NEM! 

Én úgy gondolom, hogy Jézus nem azért szentelte meg a házasság intézményét, hogy rosszul érezzük magunkat benne. (Még akkor sem, ha ez itt nem a Mennyország.) Isten nem akarhatja, hogy szeretetlenek legyünk!

Ne fogadd el, ha egy egyházjogász nyújtja a névjegyét, miszerint szívesen szétválaszt benneteket, "ha már ennyire nem megy". El ne hidd, hogy nincs tovább!

Igen, én akkoris a "Himaláját" akarom megmászni, ha bele is halok, akár mint pl. Erőss Zsolt is...

A házasság csiszolása csak üdvös lehet, és Istennek tetsző, hiszen egyre jobb emberré válsz. S nemcsak magadat, de a társadat is felemeled ezáltal!

Ne te legyél az, aki kimondja: válni akarok. Ne te legyél a saját esküvői ígéreted megszegője.

Állítólag amikor így szólsz a házastársadhoz: "Már nem szeretlek", valójában azt mondod, hogy "Ott kezdődik, hogy soha nem is szerettelek feltétel nélkül". (Merj szeretni! 47. o.)

Felöltöm hát páncélruhámat, mint az Orleans-i Szent Szűz, és boldogan indulok a csatába :)